Tegnap délután L elég fájdalmasan sírdogált, tutira vettem, hogy valami pocak ügy lesz a háttérben. Órákig volt a karomban, simogattam, masszíroztam, dédelgettem, de nem igazán szűnt a dolog. Az volt az érzésem, hogy most ér a végéhez az ő kis "lejöveteli" folyamata, és ez így hat rá. Hívtam anyut, mondta, hogy valami olyasmi. Nem a fájdalom a legtalálóbb szó, de nincs rá jobb. Az elválásnak az az érzése, hogy most el kell búcsúzni és el kell szakadni a szellemi családtól, barátoktól, egyre távolodnak egymástól.
Ahogy ezeket mondta átjött az érzés. Hát én is rögtön sírni kezdtem. Nem volt rossz, vagy szomorú a dolog, de mégis. Éreztem már ezt, amikor régebben olyan 5. dimenziós féle zenét hallgattunk, és J ugyan így hihetetlen fájdalmas sírásba kezdett. Akkor is éreztem én is azt az érzést, hogy el kellett hagyni az igazi otthonom, ki kellett válnom abból az egységből pedig oda tartozom! Hát akkor is sírtam. Soha nem éreztem még annyira erősen, hogy nem itt lenne a helyem...
Persze most itt a helyünk, itt a dolgunk, és mindent megteszek azért is, hogy ez a két kis tökéletes lény jól érezze itt magát, és maradjon az az isteni lény, aki.
Utána L aludt egy jó nagyot az ölemben, és az este is nyugisan telt együtt.
Itt kell megjegyeznem ezekért a dolgokért szeretem a "Na, és jó baba?" című kérdéseket. Ha az emberek még emlékeznének rá miken kell ilyenkor átmenni, tudnák, hogy csak jó baba van, türelmesebbek, toleránsabbak, alkalmazkodóbbak lennének gyermekeikkel!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése