Minden kezdet nehéz, hát még a folytatás...

Pár napja nem nagyon jutok ide, az úgynevezett FF miatt. FF = fotel fogság. A fejlődési ugrással kezdődött. L egész nap szopizott, a kezemben, vagy az ölemben aludt. Aztán pár nap után, amikor lecsengenie kellett volna a dolognak, még érzékenyebb lett. Ma reggel pedig 6-tól folyamatosan felébredt, ha levettem a ciciről, vagy letettem. 11-kor már kezdtem gondolkodni, hogy talán ennek nem így kellene lennie. Folyton cicit akart, de nem aludt el rajta.
Nagyon nehéz egy szülőnek, ha a gyermekének mindig a legjobbat akarja, hogy okosan szeressen, és azt tegye, ami a gyereknek valóban jó. Magasabb szintről nézve, és hosszútávon, valóban jó. Én nem szeretnék majomszeretetet, érzelmi függést, sem agyonnyomni őt az energetikámmal, vagy "leszívni"...stb.
Nincs könnyű helyzetben az ember lánya, hogy mindig biztosan tudja, mi a jó a kisbabájának. Pláne, ha elkezd utána olvasgatni, tanácsokat kérni...
...hadd sírjon, attól erősödik a tüdeje...
...ezzel csak elkényezteted...
...tanuljon rendet már most...
...tanulja meg, az életben nam kap meg mindent rögtön...
Amikor már olyanokat is olvastam, hogy "teljesen kétségbe vagyok esve, mit tegyek", akkor eldöntöttem, hogy először is nem olvasok utána, másodszor pedig nem vagyok hajlandó szürke hétköznapi ember módjára megélni ezt sem.
Összezavarodott bennem az, hogy L milyen magas szintű, mennyire érzékeny, ezzel együtt viszont földi módon kell földi dolgokat megoldani, na meg az, hogy mindent meg akartam adni neki ahhoz, hogy boldog, spirituálisan is teljes évei legyenek velem. Nagyon pontosan észre kell tudni venni ehhez, hogy mikor ülök még a lovon, és mikor csúszom át a másik oldalára. Az a bizonyos arany középút...
Gondolom az lehet, hogy ahogy az ugrás folyamán megint távolodott egy kicsit a szellemvilágtól, jobban kezdett belém kapaszkodni. Nekem kell megtanítani, jobban mondva éreztetni vele, rávezetni, hogy ez a világ igen is, hogy biztonságos, törődnek veled, megadják amit szeretnél, szeretettel vesznek körbe, jó itt lenni stb.
Az első két hétben nagyon jól ment az, hogy szopizott, letettem, aludt. Csak aztán ugye jött az a bizonyos távolodás (az őshazától)...
Valahogy úgy kéne megint.
Beleestem abba a csapdába, hogy az igény szerinti szoptatás, amit én igen pártolok!!! nem egyenlő a folyamatos egész napos szoptatással! Észre kell venni, ha az ember átcsúszik ama bizonyos ló másik felére.
Amikor először letettem szopi után, hogy aludjon, egy órán át zokogott, hiába arcsimi, éneklés, nyitott szívcsakra, áramló szeretet...
De nem adtam fel. Erőt adott, hogy végre megtaláltam azt az érzést, hogy okosan akarok neki jót, tudom már ehhez mit kell tennem, magabiztosan átvezetem ezen a szakaszon. Arra gondoltam, hogy ugyan most sírdogál, de a végén egy önálló, erős, független lény lesz. A leválás egy természetes folyamat, attól mi még szeretjük egymást nagyon, és mindig itt vagyunk "egymásnak".
Azóta egyre jobban megy az elalvás, fél órákat már aludt is egyedül.
Szerintem nagyon fontos ilyenkor, hogy a szeretet és a türelem legyen az alap. Együtt mindent meg tudunk oldani! Továbbra is az az elsődleges célom, hogy boldog legyen, könnyebben illeszkedjen be a földi létbe, s hogy megőrizzem tisztán!